A tőrkardok szülőföldje a XV. századi Spanyolország volt. Itt jelentek meg először ezek a kecses fegyverek, amelyeket elsősorban a nemesi ruházat egyfajta kiegészítőjének tartottak. (Erre utal elnevezése is: espada ropera – „öltözékkiegészítő kard”).
A legnagyobb népszerűségnek a XVI-XVII században örvendett ez a fegyvertípus. Elterjedt egész Európában, elsősorban Spanyolországban, Franciaországban és Itáliában. A legjobb minőségű pengéket Toledóban, Valenciában, Milánóban, Bresciában és Solingenben készítették.
Több katonai szakértő véleménye szerint a harctéri alkalmazásuk nem volt elég hatékony. Ennek oka, hogy az elsősorban szúrásra kialakított tőrkardok pengéje túl vékony, a forgatása pedig nagy gyakorlatot igényel. A praktikusabb spádék azonban, amelyek a XVIII. században kezdték kiszorítani a rapier-okat, szerepet kaptak a hadseregekben is: a tisztek szívesen használták őket rangjuk jelzésére.
" }, { "title": "Topor", "image": "114542", "description": "Itáliai munka, ami inkább dísz, mint harctéri fegyver volt. Ezt támasztja alá a gazdag gyöngyház és elefántcsont díszítés, valamint a kifinomult, aprólékos kivitelezés. A fegyver érdekessége, hogy a fegyvernyélben egy kovás szerkezetű, rövid pisztolycsövet és egy hosszú, igen hegyes döfőtőr is elrejtettek.
Ez a fegyvertípus elsősorban Magyarországon és Lengyelországban volt használatban, így elképzelhető, hogy egy innen érkező megrendelésre készítette az olasz fegyvermester.
" }, { "title": "Kanda", "image": "114559", "description": "Az egyik legjellegzetesebb tradicionális indiai kard, a kanda. Elnevezését a szanszkrit „khanda” szóból vezetik le, jelentése „kard”.
Ez a robusztus fegyvertípus már igen korán, a Gupta-dinasztia (Kr.u.320-550) idején kialakult. A harcokban főleg vágtak velük, mivel a hegyük gyakran túl tompa volt a szúráshoz. Ezeknek a kardoknak fő jellegzetessége a gerincen végigfutó merevítés, illetve a korong alakú markolathoz kapcsolódó elkeskenyedő markolat-toldat.
Ez a kardtípus azután sem tűnt el, hogy a britek az ellenőrzésük alá vonták a hatalmas országot, így a kardkovácsok továbbra kitűnő minőségű és változatos formájú kandákat készítettek.
" }, { "title": "Zweihänder", "image": "114578", "description": "A zweihänder típusú „kétmarkos” pallosok a Landsknechtek jellegzetes fegyverei voltak. Az átlagosan 160-180 cm hosszú és 2-3,5 kg súlyú kardok hatékony használatához rendkívüli erő és tapasztalat kellett, így azok a zsoldosok, akiket a forgatásukra kiválasztottak, dupla zsoldban részesültek.
A harctéren az elsődleges feladatuk az ellenség arcvonalának áttörése volt, de gyakran „zweihänder-alakulatok” oltalmazták a parancsnokot és a csapat zászlaját is. Külön feladat jutott nekik a várostromok visszaverésénél is: a pallosokkal felszerelt katonákat általában a bástyákon helyezték el.
" }, { "title": "Muszlim pengék", "image": "114495", "description": "A muszlim világban a kard nem csak fegyver, hanem a hit egyik szimbóluma is. A hagyományok szerint Mohamednek kilenc kardja volt, amelyeket sajátos tulajdonságaikról nevezett el. Ezek a fegyverek a mai napig nagy tiszteletben állnak a mohamedánok között, így nem meglepő, hogy az iszlám harcosai is szinte vallásos módon kötődtek kardjaikhoz. Gyakran Korán-idézetekkel díszítették őket, sőt, még saját névvel is felruházták őket (sokszor a próféta valamelyik kardja után). Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a keleten készített kardok díszítése egyedülállóan gazdag.
A keleti fegyverkovácsok nagy hangsúlyt fektettek a pengék minél gondosabb kovácsolására is, ezért igyekeztek a legjobb minőségű vasércet megmunkálni. A damaszkolással pedig (a lágyabb és a keményebb acélszálak összekovácsolásával), sikerült egyedülállóan szívós pengéket előállítaniuk. Számos jellegzetes kardtípust alakítottak ki, amelyek elterjedtek a Balkántól egészen Indiáig. Ilyen például a perzsa eredetű, erősen ívelt és kecses samsír; a török lovasság egyik kedvelt fegyvere, a kissé robusztusabb és határozott fokéllel ellátott kilidzs; vagy a jellegzetes, „homorú” éllel ellátott jatagán.
" }, { "title": "Hegyestőr", "image": "114621", "description": "A huszárok sajátos fegyvere volt a hegyestőr, amelyet páncélos katonák ellen vagy a menekülő ellenség üldözésekor használtak. A gyakran 120-130 centiméter hosszú penge használatához nagy ügyesség kellett. A kiállított XVI. századi hegyestőr markolata magyar stílusjegyeket mutat. Ugyanakkor a pengén szerb felirat olvasható, ami azt bizonyítja, hogy a magyar huszárok között számos délszláv katona is szolgált. (Maga a huszár szó is délszláv eredetű). Érdekesség, hogy ezt a fegyvertípust a magyar hadszíntereken kívül nagyon ritkán használták Európában. Mindössze a lengyel, illetve a Magyarországon állomásozó török lovasság használt még olykor hasonló „döfőkardot”.
" }, { "title": "Díszpáncél morion sisakkal", "image": "114699", "description": "A fegyvergyűjtemény egyik legszebb és legértékesebb műtárgya a XVI. században készült Morion-páncél. Elsősorban díszpáncélként vagy tiszti páncélként funkcionált. Mivel a vértezete nem elég vastag, nem valószínű, hogy a harcmezőn viselték volna, legfeljebb az arcvonaltól biztonságos távolságban. Fémfelületét gazdag reneszánsz ornamentika és különböző hősök alakjai ékesítik, melyeket aranyozással és maratással készítettek. A hozzá tartozó sisak – a korszakban igen jellegzetes Morion-típus – a páncélhoz hasonlóan művészien díszített.
}, { "title": "Kürasszír páncél", "image": "114702", "description": "A XVI-XVII. században a nehézlovasság harcmodora és fegyverzete egyaránt átalakulóban volt. Elhagyták a nehéz lándzsákat és a vértezet egyes darabjait (pl. lábszárvértet), és a felszerelésükben megjelentek a pisztolyok.
Ez az új típusú lovasság, amelyet a jellegzetes páncéljuk (kürassz) után kürasszír-lovasságnak is hívtak, sajátos taktikát alkalmazott a csatákban. Először a tűzfegyvereikkel leadott sortüzekkel próbálták megbomlasztani az ellenség sorait. Ezután kerülhetett sor a lovasrohamra és a közelharcra, amelyek során nehézlovassági kardokat, pallosokat használtak.
A kürasszír csapatok fenntartása igen költséges volt, és sokan kétségbe is vonták a harctéri hatékonyságukat. Felszerelésüket és taktikájukat folyamatosan alakították. A XVIII. századra svéd és porosz hatásra fokozatosan elhagyták a tűzfegyvereiket, és csak a kardjaikat használták az ütközetekben. Magyarországon a Tizenöt éves háborúban (1591-1606) jelentek meg először a Habsburg zsoldban álló kürasszír lovasok.
" }, { "title": "Nyílpuska", "image": "114482", "description": "A nyílpuskák története az ókorba nyúlik vissza, hiszen már a görögök is használtak egy nyílpuskához hasonló hadieszközt, a gasztraphetész-t. A fegyvert a Kr.u. X-XI. században fedezték fel „újra”: ekkor a normannok révén kezdett elterjedni Európában.
A középkorban rendkívül lovagiatlan fegyvernek tartották a számszeríjat. Jól mutatja ezt, hogy III. Ince pápa a II. Lateráni zsinaton (1139) egyházi átokkal és kiközösítéssel sújtotta azokat, akik keresztények ellen használták ezeket az „ördögi” fegyvereket.
A nyílpuska íj része szaruból vagy acélból készült. Felajzásához gyakran nem is volt elég az emberi erő, így csörlőt használtak hozzá. A fegyver erejét jól mutatja, hogy akár 200-300 méterről is halálos lövést lehetett leadni vele.
Egészen addig használatban maradtak, amíg a tűzfegyverek el nem terjedtek a harctereken. Ezután már csak többnyire vadászatokon használták őket.
" }, { "title": "Perzsa szablya", "image": "114585", "description": "A kiállított díszes szablya, amely egy orosz arisztokrata, Szuvalov gróf gyűjteményéből származik, a XVIII. században készült. Valószínűsíthető, hogy az első orosz-perzsa háború (1722-1723) után mint hadizsákmány, vagy mint diplomáciai ajándék került Oroszországba.
A penge jellegzetes perzsa samsír-típus, és a világhírű damaszkolási eljárással készült (a lágyabb és a keményebb acélszálak összekovácsolásával). Az ezüstözött hüvelyt virágfüzérek és egyéb domborművek díszítik. A markolatgombján Perzsia egyik jelképe, az oroszlánfej látható.
" } ]