A kiállítás következő egységében a legjellegzetesebb magyar csapatnem, a huszárság fegyverzete tekinthető meg.
Magyarországon a huszárok szerepe a 15. században növekedett meg, amikor egyre gyakoribbá váltak az összecsapások a törökökkel. Ennek megfelelően legfontosabb feladatuk az volt, hogy ellensúlyozzák az Oszmán Birodalom lovasságát. Emellett gyorsaságuknak és mozgékonyságuknak köszönhetően kiemelkedő szerepük volt a felderítésben, az előcsatározásokban és az ellenség utánpótlásának akadályozásában.
Fegyverzetük nagyon hasonlított a szpáhik felszereléséhez, ugyanakkor volt néhány olyan harci eszközük, amelyeket a törökök soha, vagy csak nagyon ritkán forgattak (pl. hegyestőr, tárcsapajzs).
A huszárság – a szpáhikhoz hasonlóan – kopjákat használt a lovasrohamoknál. A közelharcban szintén szablyával hadakoztak, amely kialakításában kezdetben török hatást mutatott. A 16. században azonban kezdtek megjelenni a keleti hatású, de már egyértelműen magyar szablyatípusok, amelyek sikeresen vették fel a versenyt az ellenség pengéivel. A kiállításon látható 16-17. századi huszárszablyák közül több darabot jellegzetes „magyar” markolattal láttak el.
A huszárok sajátos fegyvere volt a hegyestőr, amelyet páncélos katonák ellen vagy a menekülő ellenség üldözésekor használtak. A gyakran 120-130 centiméter hosszú penge használatához nagy ügyesség kellett. A kiállított 16. századi hegyestőr markolata magyaros ízléssel készült. A pengén szerb felirat olvasható, ami azt bizonyítja, hogy a magyar huszárok között számos délszláv katona is szolgált. (Maga a huszár szó is délszláv eredetű). Érdekesség, hogy ezt a fegyvertípust a magyar hadszíntereken kívül nagyon ritkán használták Európában, mindössze a lengyel könnyűlovasság használt még olykor hasonló „döfőkardot”.
A szablyák és a hegyestőrök mellett szívesen forgattak még csákányt és buzogányt is.
A huszárok védőfelszerelése a szpáhikéhoz hasonlóan több elemből állt. Testüket sodronyinggel védték a sérülésektől. A rákfarokhoz hasonlóan tagolt nyakvédő miatt „rákfarkas” sisaknak is hívott huszársisakokat fül- és orrvédővel látták el. (Ez a sisaktípus később egész Európában elterjedt). A huszárok jellegzetes hárítóeszköze volt még az enyhén ívelt a tárcsapajzs, amelyet a lovasharcmodor igényeinek megfelelően alakítottak ki. A pajzs nyúlványa a lovas baloldalát egészén a sisak vonaláig védte, ugyanakkor a jobb kezet nem gátolta a szabad fegyverforgatásban. A kiállításon két darab, XVI. századi tárcsapajzs tekinthető meg, amelyek Erdélyben készültek.
A magyarhoz hasonlóan a lengyel történelemben is fontos szerepe volt a könnyűlovasságnak. Múzeumunk két műtárgyat is őriz, amelyek a korabeli Lengyelországban készülhettek. Az egyik egy 17. századi „szárnyas” kopjás sisak, a másik pedig a lengyelek tradicionális kardja, egy karabella. Utóbbin Sobieski János, lengyel király arcképe és a lengyel címer látható.