Az Oszmán-Birodalom legnagyobb katonai sikereit a 16. században érte el Magyarországon. 1521-ben elfoglalták Nándorfehérvárt, majd 1526-ban legyőzték a magyar sereget Mohácsnál. 1541-ben szétverték a császári haderőt és elfoglalták Budát, ami után az ország gyakorlatilag három részre szakadt. A törökök három nagyobb hadjáratot indítottak a magyar erődítések ellen: 1543-ban, 1552-ben és 1566-ban. Ennek következtében a várak sorban estek el az oszmán hódítók előtt.
A szultáni haderő elsősorban a jól szervezett és felszerelt portai (kapikulu) csapatoknak köszönhette sikereit, amelyek a hadsereg legjobban kiképzett és felszerelt alakulatai voltak.
A portai lovasság legütőképesebb csapatai a szpáhikból álltak.
Többségük tímár vagy záim birtokos volt, ami azt jelentette, hogy a kapott földbirtokukért cserében katonai szolgálatra voltak kötelezhetőek. Egy kisebb, elit csapatuk az udvarnál teljesített szolgálatot, mint a szultán testőrsége. Ezek az udvari szpáhik a hadjáratok idején és az ütközetekben az uralkodót és a nagyvezírt védték, így a harctéren nagyon ritkán, csak vészhelyzetben vetették be őket.
„Nekik adatott az a megtiszteltetés, hogy a szultán személyét őrizzék. Ezen kívül fontosabb alkalmakkor vetik be őket, amikor a veszély semmibevételére, a mozgásban gyorsaságra és a cselekvés során bátorságra van szükség.” – gróf Luigi Ferdinando Marsigli feljegyzéséből (F. Molnár Mónika fordítása)
Harci felszerelésük igen összetett volt. Lovasrohamnál kopját vagy lándzsát használtak, közelharcban pedig szablyát forgattak. A távolsági fegyvereik a hajítódárdák és a klasszikus keleti típusú íjak voltak. Védőfelszerelésük pajzsból, sisakból és láncingből állt. Az utóbbit gyakran megerősítették mell-, hát- és nyakpáncéllal, valamint kézvédővel is.
A kiállításon a legtöbb 16-17. századi szpáhi harci eszközt bemutatjuk. Elsőként a szablyákat kell említenünk, mivel ezek a fegyverek voltak a legelterjedtebbek az oszmán hadseregben. A két legjellegzetesebb szablyatípus egyaránt megtekinthető múzeumunkban: a perzsa eredetű, erősen ívelt és kecses samsir és a robusztusabb, határozott fokéllel ellátott szeif vagy kilidzs. Utóbbi típus a török lovasság körében igen népszerű volt.
Az íjak szintén fontos részét képezték a szpáhik fegyverzetének. A hozzájuk tartozó nyílvesszőket a tegezben tartották, amelyek gyakran drága, hímzett anyagból készültek.
A török íj szerkezete nagyon hasonlít a honfoglaló magyarság reflexíjához, ami azt bizonyítja, hogy a lovasíjász hagyományokkal rendelkező nemzetek az évszázadok során nem változtattak a jól bevált reflexíjak felépítésén.
A gyalogság gerincét a janicsárok alkották, akiknek a kiképzését már gyermekkorukban elkezdték. Híresek voltak fegyelmezettségükről és bátorságukról, aminek köszönhetően számos csata kimenetelét fordították a török sereg javára.
Közelharcban szablyát és jatagánt használtak, amely fegyvertípusból számos darab megtekinthető múzeumunkban. A jatagánok jellegzetessége az enyhén lefelé görbülő, borotvaéles penge és a markolat végén látható széles, elálló „fülek”. Gyakran díszítéssel látták el őket, például arany- és drágakőberakásokkal. A markolat sok esetben csontból készült, de a Déri-gyűjteményben látható fém markolattal ellátott jatagán is.
A közelharci fegyverek mellett a janicsárokat íjakkal is felszerelték, amelyek használatára alaposan kiképezték őket. A tűzfegyverek megjelenésével azonban ez a harci eszköz kiszorult az arzenáljukból. Szerepét a pisztoly és a török kovás puska, a tüffenk vette át. A kiállításon több, 17-18. századi tüffenk látható. Szembetűnő a puskatushoz viszonyítva igen hosszú puskacső, valamint a fegyver testének különböző anyagokból (drágakő, gyöngyház, nemesfémek) álló gazdag díszítése.
A kiállítás egyik legkülönlegesebb műtárgya a 17. századi török vértezet, amelynek változatait mind a szpáhik, mind pedig a janicsárok szívesen viselték ütközetben. A bordázott sisak, és a páncéllapokkal megerősített láncing jó védelmet nyújtott a szablyák ellen. A jobb alkarra illeszkedő páncélkesztyű török jellegzetesség. Mivel a kart tartották az egyik legsérülékenyebb testrésznek, igyekeztek a lehető legjobban óvni. Szintén a védőfelszerelések közé tartozott a fonott hadi pajzs (kalkan) is, amely igen elterjedt volt a keleti hadseregekben. Az itt látható darab kenderfonállal egymáshoz erősített mogyoróvesszőkből készült. A könnyű anyagok ellenére ez a pajzstípus meglepően jól ellenállt a kardcsapásoknak, buzogányoknak és nyílvesszőknek. (A kiállított darabon vágásnyomok láthatók.)
A hazai illetve külföldi múzeumok gyűjteményében nagyon ritka az ilyen dísztelen kalkan. Ennek az az oka, hogy az összecsapások után a győztesek inkább a díszes darabokat vitték magukkal trófeaként, az egyszerűbb, harci célból készült példányokat a harctéren hagyták vagy később eltüzelték.
Az oszmán hadseregben számos idegen nemzet fiai is harcoltak, akiket elsősorban a megszállt területeken és a vazallus államokban (pl. Havasalföld, Moldva) toboroztak. A török harcmodor és a fegyverzet nagy hatással volt harcászatukra és a fegyverkészítésükre. Ez jól megfigyelhető a kiállított balkáni fegyverek esetében is, hiszen a fegyverek típusai és a rajtuk látható arany- és ezüstberakások, valamint a motívumkincsek török eredetről árulkodnak. Szépségük és aprólékos kidolgozottságuk miatt külön ki kell emelnünk közülük az ezüst domborművekkel ellátott,18. századi kovás elsütőszerkezetű pisztolypárt, és a karneolkövekkel díszített, súlyos díszövet.