A tőrkardok szülőföldje a 15. századi Spanyolország volt. Itt jelentek meg először ezek a kecses fegyverek, amelyeket elsősorban a nemesi ruházat egyfajta kiegészítőjének tartottak. Erre utal elnevezése is: espada ropera, azaz „öltözékkiegészítő kard”.
A legnagyobb népszerűségnek a 16-17. században örvendett ez a fegyvertípus. Használata elterjedt egész Európában, de főleg Franciaországban, Itáliában és a német területeken volt közkedvelt. A legjobb minőségű pengéket Toledóban, Valenciában, Milánóban, Bresciában és Solingenben készítették.
A katonai szakértők többsége szerint az elsősorban szúrásra kialakított tőrkardok pengéje túl vékony ahhoz, hogy harctéren hatékonyan alkalmazzák. A praktikusabb spádék azonban, amelyek a 18. században kezdték kiszorítani a rapier-okat, szerepet kaptak a hadseregekben is: a tisztek szívesen használták őket rangjuk jelzésére.
A kiállításon számos tőrkard megtekinthető, amelyek a már említett területekről származnak: Spanyolországból, Itáliából, Franciaországból és német területekről. A gyűjtemény legszebb és legértékesebb darabjai Toledóban készültek a 16. században. A kardok jellegzetes, áttört markolatkosarát vésett indamotívumok díszítik, a pengén pedig a toledói mesterjegyek láthatók.
A korabeli nemesek és katonatisztek tőrkardokat használtak a kardpárbajok során. Ekkor kezdtek kialakulni azok a párbajszokások és formulák, amelyek még a 20. század elején is elő-elő tűntek (pl. a kihívás módja; a párbajsegédek szerepe; meddig tartson a párbaj; stb.).
Az idők során számtalan párbajkódex látott napvilágot. Az egyik legalaposabb munkát a magyar Clair Vilmos készítette a XIX. század végén, aki vívómesterek leszármazottja volt, és maga is számos párbajt megvívott. Az általa írt kódex számtalan kiadást megélt, és vitatott esetekben legtöbbször az ebben található szabályok szerint jártak el.